Az Egyház mindig kötelességének tartotta a betegekről való gondoskodást, s bár a medicina clericalis tilalmával és az orvostudomány növekvő szekularizálódásával a feladatot egyre inkább a világi hatalomnak kellett átengednie, Jézus Krisztus példája és parancsa minden gyógyító tevékenység spiritualitásának és a hivatásos orvosi etikának maradandó mércéje.
A II. Vatikáni Zsinat ismét rámutatott az eszkatológiai üdvösség totális jellegére, melynek az emberi egészség tárgyi szimbóluma, és ezért a lelkipásztorkodás nem mondhat le gyógyító feladatáról (vö. Gaudium et Spes 3). A pusztán lelki gyógyítás végzetes félreértés. A gyógyításban kulcsszerepe van a hívő lélek betegséghez és gyógyításhoz való viszonyának. A felkészítés a halálra, melyet a kereszténynek nemcsak elszenvednie kell, hanem hitének végső cselekedeteként kell megformálnia, a beteggondozás nagy feladata. Amíg lehet számítani a gyógyulásra, addig a beteg aktív partnerként küzd az életéért az orvossal és Krisztussal. Küzd a betegség ellen, amit önmagában nem fogadhat el. De attól a naptól kezdve, hogy nincs már reális alapja a gyógyulásnak, a keresztény a gyógyulás reményét a végső üdvösség reményévé emeli, a búcsúzást a földi élettől Isten akarataként fogadja el.
Míg a klasszikus orvoslásban az orvos beavatkozásától várták a segítséget, ma az igazi orvos – mint Hippokratész is – a gyógyító természet segítőjének tekinti magát, a pszichoterapeuta a beteg önállóságára hivatkozik életteljességének helyreállításánál, a lelkipásztor pedig mint a magányos szenvedő szeretettel teljes kísérője ismét felfedezi szerepét a technicizált kórházban.