Jaross Béla

Jaross Béla (1877–1959) pápai prelátus, egeresi címzetes apát, marosi főesperes, marosvásárhelyi plébános

1877. április 30-án született Kistapolcsányban, a felvidéki Bars vármegyében. Elemi, középiskolai és teológiai tanulmányait Esztergomban végezte. 1890-ben Simor prímás vette fel kispapnak. 1898 júniusában lett absolutus theologus. Az erdélyi egyházmegyében való felszenteléséig, két évig házi nevelő volt Betegh Imre földbirtokos családjánál Felőrben (Beszterce-Naszód vármegyében). Gyulafehérváron szentelték pappá 1900. július 2-án, ezt követően nyolc évig káplán és zárdai rendes hitoktató Marosvásárhelyen. Tizenegy évig (1908–1919) főgimnáziumi vallástanár (egy évig helyettes, utána rendes), fél évig a fiúnevelő intézet aligazgatója (subregens). 1910-től a római katolikus elemi és polgári leányiskola igazgatóhelyettese, majd igazgatója lett.

1920. január elsejétől marosvásárhelyi plébános, marosi főesperes, főgimnáziumi püspöki biztos lett. Beiktatását Karácson Márton apátplébános végezte. 1922-ben megkapta az egeresi címzetes apát méltóságot. Egy évvel később a Steaua României tiszti rendjével tüntették ki. 1936-ban XI. Pius pápától megkapta a prelátusi kinevezést.

Pappá szentelésétől élete végéig Marosvásárhelyen tevékenykedett. Kitartással, odaadó munkával dolgozott a hitélet megújításán, felvirágoztatásán, az oktatás ügyén. Megalapította és irányította a helyi Mária Kongregációt, egy ideig vezette az Oltáregyletet, később felvigyázta az egyesületi tevékenységet. Plébánosként újjászervezte az első világháború alatt tönkrement plébániát, küzdött az iskolákért, intézményekért.

A két világháború között aktív szerepet vállalt a politikai életben is: 1923–1932 között városi tanácsos volt, míg 1928. december 26-ától 1931 májusáig a Magyar Párt marosvásárhelyi tagozatának elnöki tisztét töltötte be. Mindig kiállt egyháza, hívei védelmében, és hasonló elszántsággal küzdött a marosvásárhelyi magyarság érdekeiért is. 1929-ben a Magyar Párt intézőbizottságában tartott elnöki beszédében így fogalmazott az akkor még a város többségét képviselő magyarság kötelességéről: „a város magyar jellegét megtartsuk, ha lehet, fejlesszük, de minden körülmények között és minden áldozat árán a jövőnek is megmentsük és biztosítsuk. (…) kezünkben van Marosvásárhely városnak jövő képe, mert még kezünkben vannak a házak, földek, mező és utcák; családi, társadalmi, kulturális életünk fölött még egészen magunk rendelkezünk…”

1944-ben helyben maradt, a menekülés utáni évben pedig a megye területén vicarius generalisként rendelkezett a hazaszivárgó papsággal, tanárokkal, tanítókkal, iskolákkal.

A békepapi mozgalom idején, az 1950-es évek elején lecserélték, megalázták. Márton Áron püspök szabadulása után került vissza az esperesség és a plébánia élére, haláláig.

1959. október 14-én halt meg, életének 83-ik, papságának 60-ik évében, rövid, de súlyos betegség után. A marosvásárhelyi római katolikus temetőben van eltemetve.  (B. K.)