Iskola régen

Mindannyian magunkban hordozzuk iskolánk hangulatát. Az épületet, a kaput, melyen annyiszor átléptünk, tanáraink–diáktársaink emlékét. Felnőttként gyakran érezzük úgy – ficánkoló, fékevesztett diákok láttán, – hogy mi jobbak voltunk, s nosztalgikusan sóhajtunk fel: „Bezzeg a mi időnkben!”

Az új iskolai év kezdetén az egykori marosvásárhelyi római katolikus leányiskola 19. század végi – 20. század eleji hangulatát szeretném felidézni.

Ebben az iskolában az 1893/94-es tanévtől a mallersdorfi ferences nővérek gondoskodtak a lányok vallás-erkölcsi és a kor igényeinek megfelelő értelmi képzéséről. A minőségi nevelést egy szigorú fegyelmi szabályzat is biztosította. Ennek első pontja minden növendéktől megkívánta, hogy „az intézet falain belül és kívül is, a vallás elveinek megfelelő magatartást kövessen. A tanterv szerinti vallásórák alatt [a növendék] tartozik a hitoktató előadásait és magyarázatait figyelemmel meghallgatni, a hallottak felett behatóan elmélkedni, és az elméletileg megértett hitigazságok alapján mindenek felett az életben arra törekedni, hogy a vallásosság és tiszta erkölcs nem színleg, hanem a benső érzés és szívbeli meggyőződés alapján nyilvánuljon.”

Az 1910-es évek mindennapi iskolai hirdetései azt mutatják, hogy a nagyon szigorú szabályzat betartására éberen és következetesen ügyelt a zárda igazgatója, Jaross Béla plébános. Hadd idézzek e hirdetések közül egy néhányat.

„A római katolikus tanulók hétköznapokon negyed nyolckor összegyűlnek osztályaikban szentmisére. Énekeskönyve mindenkinek legyen.

Tízpercek alatt mindenkinek el kell hagynia a tantermet. A kapun kimenni nem szabad. Leülni sem szabad az udvar padjain, úgyszintén tilos sikoltozni, fogócskát játszani. Kertbe lépni tiltva van.

Becsengetéskor már az udvaron vége szakad minden beszélgetésnek. A lépcsőkön a felvonulás, csak úgy, mint a levonulás mindig csendben történik.

Senkinek a maga osztályán kívül más tanteremben semmi keresni valója sincsen.

Tartózkodjon mindenki az udvar beszemetezésétől.”

Ma már megmosolyogjuk az ilyen jellegű intéseket: „Tapasztaltam, hogy főleg a vasárnapi szentmisék előtt, valamint a szentségimádási délutánokon valóságos korzózás folyik a zárda előtt föl és le. Ezt, mint művelt leányokhoz nem illő, céltalan csatangolást a legszigorúbban megtiltom. Tessék mindenkinek egyenesen a kapun bemenni.”

Az igazgató figyelme mindenre kiterjed: a művelt, hangos köszönéstől, melyet illedelmes meghajlás kísér, az iskolán kívüli tevékenységekig. A tánc tanulására például az igazgatóság a tanév elején hat hetet engedélyez. Később, az év folyamán, erre engedélyt nem ad.

De a diák diák volt akkor is, akárcsak napjainkban, a szigorúság ellenére néha előfordult a rendetlenkedés, szabálysértés. Erről vall a következő igazgatói bejegyzés: „A zárda eddig arról volt híres, hogy ha valahol testületileg megjelent, szerényen és illedelmesen viselte magát. Megütközéssel hallottam, hogy legutóbb a mozgószínházban egyesek megfeledkeztek arról, hogy a leány legszebb ékessége a szerénység! Utolsó dolog, mikor a színpadról kell a figyelmeztetésnek megtörténnie, hogy tisztességesen viselje magát a közönség. Elvárja a tantestület, hogy máskor nem kellend tanítványai miatt szégyenkeznie.”

Az egykori intézmény hangulatát jól illusztrálja egy 1904 körül kiadott képeslap, melyen a magasztosan emelkedő iskolaépület előtt szép, fegyelmezett sorokba rendezve áll a leányifjúság.

Az épület napjainkig sem változott, hacsak a zászlócserét nem említjük. De ez a zászlócsere fontos, mert a magyar nemzeti lobogóval együtt az épületben 1948-ig működő intézet szellemiségét hirdető díszek is eltűntek. Ma már nem látható a homlokzaton a főalapító Fogarasy Mihály püspök aranyozott címere, mint ahogyan nem látható a háromszögű oromzat Jézust a kisdedekkel ábrázoló domborműve sem. Eltűntek a különböző építészeti elemeket ékesítő keresztek is. S hol van már a marosvásárhelyi hitközség nővérekkel kötött szerződésének követelménye, miszerint a zárda, azaz a benne szolgáló nővérek kongregációja, „a hazaszeretetet és a magyar nyelv iránti szeretetet a növendékek szívében ápolja és arra nevelje őket, hogy mindenki magyar anyanyelvét megtartsa és ápolja.”

Barabás Kisanna
(Megjelent a Küldetésben c. plébániai értesítőben 10. évf. 11. sz.)

„Mi az alapot megvetettük… ”