Könyvajánlások

 

Blaskovich Erzsébet (szerk.): A gyógyítás szakralitása. Tudományos esszékötet. Éghajlat Könyvkiadó, Budapest 2015.

Szerzők: Futás Károly, Czakó Gábor, Kellermayer Miklós, Lukács László, Rojkovich Bernadette, Makó János, Bakó Csongor István, Iván László, Blaskovich Erzsébet, Csókay András

 *

Szerkesztői előszó

            A Magyar Bioetikai Társaság A gyógyítás szakralitása címmel teológusok és orvosok tudományos igényű esszéiből olyan tanulmánykötetet jelentet meg, amelynek lényegi mondanivalója az, hogy a legsúlyosabb betegségekből, a legtragikusabb életvégi megpróbáltatásokból sem kell senkinek a halálba menekülnie. Két hivatás találkozása ez a könyv: a hittudomány és az orvostudomány perichorézise, egyfajta örökélet-mentő összefogás, mert az életvégi problémák jelentős része orvosi beavatkozást igényel ugyan, de minél közelebb kerülünk a földi lét végéhez, annál nagyobb szükségünk van a hitből meríthető erőforrásokra, és bizony teológiai ismeretekre is. Sajnálatos az eutanáziaszemlélet terjedése: sokan gondolják azt, inkább a „kegyes” halál, mint a szenvedés.  Ez azonban csapda! Nem hiheti azt el komoly gondolkodásra képes ember, hogy az, ami az emberiség két legnagyobb bűnének: az öngyilkosságnak és a gyilkosságnak sátáni ötvözete – a beteg kérésére az orvos megfosztja a beteget az életétől –, valóban helyes és jó. Természetesen a szenvedés, a halálfélelem problematikája létezik, nem is kicsi és nem is könnyű megfelelő megoldást találni. Ezért most a pasztorálteológia, dogmatika, moráletika, bioetika, belgyógyászat, kardiológia, nefrológia, neurológia, pszichiátria, reumatológia és geriátria szakemberei a hit és az értelem közös nyelvén szeretnék elmondani az olvasónak, hogy miért és hogyan kell a Gondviseléssel együttműködni mindig, de az élet végén különösen. Ezt a harcot segít megvívni egy teológiailag képzett, elkötelezett író, akit autóbalesete kapcsán átélt halálközeli élménye, egyfajta kóma megtapasztalása különösen hitelessé tesz ebben a kérdéskörben.

            A kötet tíz szerzőtől kilenc tudományos esszét és két korábban már megjelent írást tartalmaz. Mindegyikből egy-egy jellemző mondat kiválasztásával szeretnék ízelítőt adni az érdeklődő olvasóknak, egyben hálás szívvel megköszönöm szerzőtársaimnak, hogy elfogadták a meghívást, a Magyar Bioetikai Társaságnak, hogy vállalta a könyv gondozását, a Nemzeti Kulturális Alapnak, hogy támogatta pályázatunkat, az Éghajlat Könyvkiadónak az igényes megjelentetést, de mindenekelőtt a Gondviselőnek, hogy a könyv megvalósulhatott.

            Részletek a publikációk sorrendjében:

            „Ne tévesszen meg bennünket, ha keserű hangulatunkban néha úgy érezzük: ilyen körülmények között nem érdemes élni, legjobb lenne nem is létezni – ez csak belőlünk kivetítődő „félreérzés”. Sokkal jobb lenni, mint nem lenni!” (Futó Károly: Isten szeretete vigyáz az életünkre)

            „Manapság igen elszoktunk attól, hogy az evangélium teljes egészében nekünk íródott, személy szerint hozzád és hozzám szól – legyünk bár orvosok, művészek, favágók. Emberi mivoltunk alapja és lényege ez a személyes megszólítottság. És a belőle származó küldetésünk.” (Czakó Gábor: Útitársunk a Szentlélek)

            „A leglényegibb ismeretünk annak biztos tudása, hogy ártani és gyógyítani csak az egyedüli voltában titokzatosan felszabadított élőlény, az emberi személy tud! Tehát szakralitás, titok, misztérium tartozik magához az emberi személyhez.” (Kellermayer Miklós: A gyógyítás, mint a fajba soroltatásunk cáfolata)

            „II. János Pál pápa három oldalról közelíti meg a „test” valóságát: az ember istenképisége – Istenhez való hasonlósága; önmagához való viszonya; végül a másik emberrel való kapcsolata (…) alapján” – „A test szakramentális értelmezése szerint a férfi és a női test a maga biológiai-szexuális meghatározottságával mintegy szakramentális jelként fogható fel.” (Lukács László: A test szakralitása)

            „A szaktudás, a hatásos gyógyszerek nem elegendőek a gyógyításhoz, hanem a legfontosabb a gyógyító Krisztus szeretete, az irgalmas szamaritánus jósága. Erre a misszióra az orvosnak fel kell készülnie, és alkalmassá kell válnia.” (Rojkovich Bernadette: A gyógyítás és a gyógyulás misztériuma)

            „Az emberhez méltó halál nem a beteg meggyilkolása, hanem ha érzi, hogy életének e nehéz óráiban is érték nekünk, szívesen teszünk meg érte mindent, szeretetünkkel igyekszünk megkönnyíteni életének legnehezebb időszakát.” (Makó János: Az orvos és az eutanázia)

            „A betegpasztoráció jelentőségét szekularizált világunk szemlátomást próbálja csökkenteni. Sokan úgy gondolják ugyanis, hogy az ember sorsa más síkon dől el. Ám éppen a betegség időszaka az, amelyben az emberek választ keresnek életük értelmére, a fájdalom, a szenvedés és a halál nagy kérdéseire. A keresztények tudják, hogy az igazi, azaz a földi és örök egészség és üdvösség Krisztusban rejlik.” (Bakó Csongor: Logoterápiával a szentségi betegpasztoráció szolgálatában)

            „Az evilági illetékesség határait csak az elvonatkoztató hit és a transzcendens lelkiség reménye képes átlépni, feltehetően a hívő szeretet útlevelével.” (Iván László: Útban a teljes ember felé)

            „Ha Istent kihagyjuk a gyógyításból, az életvégi ellátás menthetetlenül eutanáziához vezet: ami a gyilkossággal megvalósuló öngyilkosság minősített esete.” (Blaskovich Erzsébet: A klinikai teológia jelentősége az idősgyógyászatban)

            „…amikor elérkezünk életünk nagy misztériumához, a halálhoz, akkor a folyamatokat kizárólag tudományos módszerekkel vizsgálni nem lehet, jobb térdet hajtani és azt mondani »én Uram én Istenem« ez meghaladja erőmet. Ha ezt nem tesszük meg, akkor legyen bármilyen jó a szándék, vakvágányra kerülhetünk, és végtelenül leértékelhetjük az emberi élet misztériumát. Ha a gyógyítás szakralitását megőrizzük, betegeinkkel és magunkkal is nagy jót teszünk.” (Csókay András: A gyógyító kételkedéseire imádságban kaphat választ)

            „Gyöngéd hívást éreztem, de szabadságot is, mint egész utamon végig: én döntök. Tudtam, hogyha áthaladok rajta, Ott leszek, ámde többé nem térhetek vissza. Sokáig haboztam, miközben zajlott bennem egy hosszú, benső beszélgetés, azután visszatértem.” (Czakó Gábor: Álom)

            A könyv tehát a gyógyítás misztériumát vizsgálja, különös tekintettel az életvégi ellátásokra. Az írások számos személyes, egészen magánjellegű megnyilatkozás is tartalmaznak, valamint konkrét esetleírásokat, melyek igazolják az „Őáltala, Ővele és Őbenne” teológiáját.

            Budapest, 2014. október 22-én, Szent II. János Pál pápa ünnepén

                                                                                                                                                      Dr. Blaskovich Erzsébet LMC, szerkesztő

*

A könyvbemutató részleteiért kattintson a következő linkre:

https://keresztenyszo.verbumkiado.ro/archivum/2015/szeptember/8.html

*

Baranyai Béla: Az élet szolgálatában – a bioetika alapvető kérdéseiről. Új Ember 2015. október 4.

Hol kezdődik és hol ér véget az emberi élet? Mi a szerepe a gyógyításban a szakralitásnak, az imának? Milyen útmutatást tud adni az egyház a bioetika területén? Többek között ezekre a kérdésekre keresték a választ a Magyar Bioetika Társaság 25. konferenciáján, melyet a Pázmány Péter Katolikus Egyetem II. János Pál pápa dísztermében tartottak meg.

A tudományos-technikai fejlődés erkölcsi válságot hozott, melynek eredményeként „életellenes életet élünk”. Az a társadalom, amely az emberi jogokat tűzi zászlajára, nem tartja feltétlennek a magzat születéshez való jogát. Miközben a fejlődés áll a középpontban, az abortuszokkal saját népességének utánpótlását akadályozza meg.

Mikor kezdődik az emberi élet? A megtermékenyítéskor, vagy akkor, ha a magzat már a méhen kívül is életképes? Az individualizáció befejeződésekor, esetleg a beágyazódás után, vagy a központi idegrendszer kifejlődésének kezdetekor? Az utóbbiak körülbelül a tizenötödik nap környékén történnek meg. Bár az embrionális fejlődésnek különböző szakaszai vannak, maga az embrió autonóm és létezése folytonos. A művi abortusz, a klónozás, a mesterséges megtermékenyítés és az embriókísérletek problematikája összefügg azzal, hogy milyen választ adunk az élet keletkezésének kérdésére. De vajon mikor kezdődik a várt, és mikor a nem várt gyermek élete? Figyelemre méltó, hogy egy olyan gyermek esetében, akit a szülei szívesen fogadnak, senki sem mondja, hogy a megtermékenyült petesejt még nem ember, várjuk ki, mi lesz belőle. Ez is bizonyítja, hogy a szubjektív érdek sokszor felülírja az objektív normákat.

 Egy abortusznak súlyos következményei vannak, a nő testi és pszichés sérülése a velejárója. Az abortuszon átesetteknél később nagyobb az esélye a koraszülésnek. Ritka esetekben előfordul, hogy a magzat túléli a művi beavatkozást. Az abortusztúlélők bizonyíthatják, hogy mind fizikai, mind pszichés értelemben súlyos traumát jelent ez az életellenes beavatkozás.

Szent II. János Pál pápa Az élet evangéliuma című enciklikája ma is kiinduló dokumentuma az életvédő szervezeteknek. Ennek 45. Fejezetében így ír: „Az újszövetségi kinyilatkoztatás megerősíti az élet értékének vitathatatlan elismerését kezdeteitől fogva. A termékenység dicsérete és az élet féltő várása hangzik Erzsébet szavában, amikor örvend áldott állapotának: Arra méltatott az Úr, hogy »elvegye szégyenemet«. Még kifejezettebben hirdeti a személy értékét fogantatásától fogva Szűz Mária, Erzsébet és a két méhben hordozott gyermek találkozása.” A legális abortuszok és a magzati kísérletek napjainkra sem szorultak vissza, annak ellenére sem szorultak vissza, annak ellenére sem, hogy az Európai Unió megfelelő szervezeteihez benyújtott, egymillió aláírással megtámogatott beadvány ezek felülvizsgálatát követelte. A Manhattani Nyilatkozat – melyet 2009-ben adtak ki a különféle keresztény felekezetek képviselői – úgy fogalmaz, hogy mi, keresztények „megadjuk a császárnak, ami a császáré, azonban semmiféle körülmények között nem adhatjuk meg a császárnak azt, ami Istené”.

A konferencián bemutatták A gyógyítás szakralitása című, az Éghajlat Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetet, melynek több szerzője is részt vett a tanácskozáson. A „hit- és orvostudomány örökélet-mentő összefogásának” jegyében született tanulmányok között Lukács László SchP, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanára a test szakralitásáról írt. A Biblia emberképe úgy tekint a test és lélek egységéből álló személyre, mint aki egész létét Istentől kapta. Szent Pál a testről biológiai és morális értelemben is beszél: a test „halálra szánt” és a bűn forrása. A görög gondolkodás hatása is érezhető a későbbi keresztény felfogáson, mely a bűnnel a test sanyargatásával szállt szembe. Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy a lélek a test fölé van rendelve. Napjaink teológiája úgy tekint az emberre, mint test és lélek egységére.  A „lélek nem idegenként tartózkodik a testben”, a kettő kölcsönhatásban van egymással. Karl Rahner éppen ezért a testet reálszimbólumnak tartotta, mely nemcsak megjeleníti, hanem „létrehívja és hordozza is a belső valóságot”. Ilyen értelemben szakramentum Jézus Krisztus, Isten megtestesült Igéje. A test teológiájáról beszélve Szent II. János Pál pápa – majd őt követve XVI. Benedek pápa is – hangsúlyozta, hogy a test a legszorosabban hozzátartozik személyes létünk szerkezetéhez.

A bioetika elméleti megalapozása fontos, de mellett rendkívül tanulságosak azoknak az orvosoknak a meglátásai, akik hivatásuk gyakorlása közben naponta szembesülnek ezekkel a problémákkal. A kötetben számtalan olyan konkrét eset leírásával találkozhatunk, melyek során az orvosnak különösen nehéz helyzetben kellett döntenie. Ilyenkor az imádság lehet a kiindulópont, mely akár „gyógyító ötleteket” is adhat. Ugyanakkor az orvosi munka szerves részévé kell válnia a kórházi pasztorációnak, mert az orvos nem a betegséget, hanem az embert gyógyítja. A súlyos vagy gyógyíthatatlan beteg spirituális rászorultságával nemcsak a papnak, hanem az orvosnak is számolnia kell.

A kötetben olvashatunk arról is – például Makó János belgyógyász nefrológus szakorvos beszámolóiban –, hogy milyen típusai vannak az eutanáziának. De az is kiderül, hogy a beteg általában nem a halált, hanem a szenvedés megszüntetését kívánja. Az is fontos, hogy az eredménytelennek ítélt gyógymód befejezése nem eutanázia, a méltósággal való meghalás minden embernek joga. Az is tanulságos, hogy az eutanázia kérdését nem az orvosok és a betegek szervezetei, hanem a laikus jogvédők tűzik rendszeresen napirendre.

 * * *

Bakó Csongor István: Leukémiások patrónuskandidátusai.  Fehérvérűségben szenvedők „védőszentjei” a katolikus egyházban. Verbum Kiadó, Kolozsvár 2015.  

Bodolai Gyöngyi könyvismertetője az alábbi linken olvasható:

http://www.e-nepujsag.ro/op/article/segitseg-szenvedesben

*

Nt. Sebestyén Péter szentszéki tanácsos, marosvásárhelyi plébános, egyházi író ajánlása

A fehérvérűség keresztje

A fehérvérűség vagy ismertebb nevén vérrák (leukémia) közel két évszázada foglalkoztatja és  komoly dilemmák elé állítja a szakembereket. Szerzőnk, hivatásából fakadóan is, de testvérbátyjának elvesztése nyomán még inkább személyes indíttatást  érzett, hogy „utánajárjon az esetnek”, és a közvélemény előtt is feltárja frissen végzett kutatásának eredményeit.

Annál is inkább rendhagyó és hiánypótló ez a vállalkozás, mert hívő megközelítéssel, a modern kori hagiográfia képviselőit is felvonultatva, gazdag információs anyaggal, érdekességekkel és tanulsággal szolgál olyan határterületekről, amelyeket a világháló posztmodern korában is meglehetősen újnak, sőt ismeretlennek vélünk.

Dr. Bakó Csongor marosvásárhelyi kórházlelkész, a Keresztény Szó katolikus kulturális havilap 2014-es nívódíjának birtokosa szokatlanul összetett, első látásra egymástól távol eső tudományterületeket „boronál össze”, tesz összeférhetővé ebben a könyvben. Mi  köze a fehérvérűségnek a szentekhez? Hogyan egyeztethető életük „tudománya” az orvostudomány területével? Hallottunk például Danny George-ról, Takashi Nagairól vagy Timoteo Giaccardóról?  A könyvből megtudhatjuk, mi kötötte őket össze: mind a leukémia evilági bajnokai vagy túlvilági szószólói voltak! Szenvedés és hit,  egészség és Krisztus keresztje, pusztító kór és öröklét, gyógyíthatatlan betegség és az egyház ispotályának „főorvosa”, Jézus Krisztus nemcsak kibékíti és közös nevezőre hozza ezeket a területeket, hanem önmagában értelmet ad és segítséget nyújt a szenvedő embernek.

Az előttünk járó, szeretetüket a betegség ellenére is hősies fokban gyakorló szentek példájának gyógyító biztatása által izgalmas olvasmánnyá válik a kötet. Nehéz lesz letenni. A szerző alapos felkészültsége, teológiai és egészségtani szaktudományokban való jártassága pedig hitelesíti a mindvégig olvasmányosan, közérthető nyelvezettel megírt munkát.

*

 Ft. Msgr. Prof. Dr. Marton József pápai prelátus, nagyprépost, egyháztörténész, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának dékánja

 Az élvezetekre beállított társadalmunk egyik betegsége, hogy nem tud szenvedni, nem akarja tudomásul venni a szenvedést. Az emberek nem mernek szembesülni vele, nem tesznek erőfeszítést a szenvedés feldolgozása érdekében, hanem inkább elfojtják különféle hangulatjavítókkal. Elegáns megoldásokat keresnek a szenvedések elhárítására, például a hozzátartozók gyakran öregotthonokban helyezik el a betegeket, a szenvedőket és a haldoklókat, s lelkiismeretük megnyugtatására elfogadhatónak tűnő indoklást találnak ki. Pedig döntésük valódi oka az, hogy félnek szembesülni a szenvedéssel, szenvedő hozzátartozóik láttán nem kívánnak tudomást szerezni majdani saját leépülésükről és halálukról. Ma már ritkán fordul elő, hogy az emberek közvetlen közelről szemlélnék a szenvedést és haldoklást, már nem hallják a szenvedő ember sóhaját és a haldokló hörgését.

A szenvedéstől szabadulni akaró ember irtózik attól, hogy kapcsolatban legyen a szenvedéssel, s ezért elszakad igazi valóságától is. Ha egy társadalomban magától értetődővé válik, hogy nincs helye a szenvedésnek, az emberek képtelenek érzékelni a szenvedést, sem a sajátjukat, sem a másokét nem veszik észre. Ezzel együtt pedig mintha életük intenzitását is kioltanák, mintha számukra a boldogság és az öröm sem lenne többé intenzíven átélhető. Hiányzik a küzdelem, más szóval eltűnik az életük értelme és mélysége.

Létezik azonban elkerülhetetlen szenvedés, mely elválaszthatatlan az emberi élettől, egyszerűen azért, mert halandók vagyunk és időben élünk. Születésünktől halálunkig számos esetben tapasztaljuk a szenvedést – valamilyen szinten mindenki! Aki viszont tudatosan szembesül vele, pozitív, átformáló erővé teheti azt. Maria Bührer pszichoanalitikus szerint „minden szenvedés vagy betegség esélyt ad arra, hogy az ember belülről megtörje a szenvedés és az erőtlenség érzését, tudatos vállalásával a negativitását, s olyan átalakulási és érési folyamaton menjen keresztül, amelynek során (megszüntethetetlen fizikai korlátozottsága ellenére is) növekszik életének teljessége, vagyis hogy a beteg teljesebb és épebb lesz, mint egészséges napjaiban volt”. Bührer szerint tehát a szenvedés sok embernél nemesítő jellegű, éretté és szabaddá tevő jelenség.

A szenvedés mégis olyan titok, amelyre emberi ésszel elfogadható feleletet nem adhatunk. Karl Rahner 20. századi teológus szerint a „szenvedés felfoghatatlansága hozzátartozik Isten felfoghatatlanságához”. De keresztényi megközelítésben Krisztus keresztje alatt felderenghet az elfogadhatónak nevezhető vigasz, éspedig: a kereszten Isten Fia megváltásunkért halt meg, végtelen szeretetét mutatta ki irántunk, s ezáltal az emberiségnek az élet teljességét adja. Jézus feltámadása nem érvénytelenítette a keresztet, a szeretetnek ezt az erőtlen megnyilvánulását. Ezért keresztény hitünknek alapja, Jézus feltámadása arra tanít, hogy Isten hatalma az erőtlen szeretet útján akar járni továbbra is a világban.

De elég gyakori a súlyos szenvedésnek az a formája, amikor már nem lehet tanulni belőle, sőt emberileg teljesen megmagyarázhatatlan. Ekkor a szenvedő emberek jogosan várnak együtt szenvedő, vigaszt nyújtó társakra.

Ilyen vigaszt nyújtó munkának minősítem Bakó Csongor Leukémiások patrónuskandidátusai című könyvét. A szerző olyan személyiségek életét mutatja be, akik gyógyíthatatlan betegségben szenvedve is tudtak Jézus keresztjébe kapaszkodni. Példájukkal ma is közel kerül(het)nek a gyógyíthatatlan és súlyosan szenvedő beteg emberekhez, nekik lelki erőt, vigaszt nyújtanak, és értésükre adják, hogy nincsenek egyedül.

*

Dr. Kellermayer Miklós, a Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központja Laboratóriumi Medicina Intézetének professzor emeritusa

A szenvedés misztérium! Az emberi személy misztériumához kapcsolt. Sőt úgy is lehet fogalmazni, hogy a szenvedés az emberi élőlény-vonulattal jött a világba. Mostanra egyértelműen bizonyított, hogy az emberi élőlény-vonulat léte egyetlen nővel („Ős-Éva”) és egyetlen férfival („Ős-Ádám”) kezdődött 150 ezer évvel ezelőtt Afrikában. Az elmúlt negyed évszázadban a mitokondriális DNS és az Y-kromoszóma DNS genetikai vizsgálatainak óriási jelentőségű felismerése, hogy minden ma élő ember (a több mint 7 milliárd) és minden eddig élt, meghalt ember anyai ágon egyetlen nőre, apai ágon egyetlen férfira vezethető vissza, akik találkoztak és az élővilág törvénye szerint elindították az emberi test (számítógépes nyelven a „hardware”), az emberi élőlény-vonulat létezését. Ez a harmadik „egyszeri” kezdet, amit maguk a tudományos kutatások tártak fel. Bármely folytonos létezés egyszeri kezdetének bizonyítása ugyanis egyben annak is bizonyítása, hogy a tudomány számára, a tudomány eszközeivel – a megismételhetetlensége miatt – éppen ez a kezdet soha nem ismerhető meg.  Bizonyítottan egyszeriség van az anyagi világ 13,7 milliárd évvel ezelőtti kezdeténél. Ugyancsak egyszeriség van az első egyetlen élőlény, a minden élő közös őse, Darwin elnevezésében a „progenitor” létrejötténél. És most itt van a harmadik egyszeri kezdet bizonyossága az emberi élőlény-vonulat létének kezdeténél, a „hirtelen”, valahogy (?) létrejött első egyetlen nő és az első egyetlen férfi találkozásánál. A negyedik „egyszeri” kezdet, a negyedik megtapasztalható misztérium az emberi személy egyedülisége, titka, amit lényegében a kezdetektől észlelhetett minden ősünk, mi magunk, illetve minden embertársunk. Az egyedüli személy volt számtalan bizonyossága közül alig lehet kétséges, hogy a legdöntőbb bizonyíték a szenvedés és a halál „élménye”. Mindkettő személyes, mindkettőt kötelezően kell megélni mindenkinek. A szenvedésnek sok változata van. Köztük „kitüntetett” helyen van a betegség, különösen a rosszindulatú daganatok és azon belül a leukémiák, amelyek példamutató elszenvedői Bakó Csongor könyvének „főszereplői”. A szenvedés misztériumának az a lényege, hogy aki elviseli, éppen azért, mert elviseli, kötelező érvénnyel találkozik önmaga lényegével, személy voltának misztériumával, a személy voltához tartozó fontos kérdésekkel: „Ki vagyok én?”, „Miért élek?”, „Miért kell szenvednem?” A rosszindulatú daganatos betegségek általában – és a leukémiák különösképpen – sajátos helyen állnak az emberi szenvedésben. A sajátosság abból adódik, hogy a „központ”, az agy általában érintetlen, vagy csak meglehetősen hosszú idő után terjed ki rá közvetlenül, esetleg közvetve a betegség. Így viszonylag hosszú idő áll rendelkezésre a „töprengésre”, arra, hogy választ kapjon a szenvedő a kérdéseire, hogy mélységében megélje a „helyzetét”.

Bakó Csongor könyve ebben a megvilágításban egy nagyszerű, egyedülálló mű. Felületes olvasása után bárki úgy vélekedhet, hogy azért, mert égi közbenjárókról, boldogokról, szentekről van benne szó, kizárólag hívő katolikusoknak íródott. Ez persze nincs így, ellenkezőleg, a szenvedés egyetemessége miatt mindenkinek szól. Sőt, az emberiség nagy bajbajutottsága miatt felettébb időszerű is. Ma az egész emberiség egy fehérvérűségben, leukémiában szenvedő beteghez hasonlít leginkább. A rosszindulatú daganatsejtek legfőbb jellemzője, hogy nem differenciálódnak. Nem alakulnak át a sejtek közösségét sajátos módon szolgáló „munkás” sejtekké, hanem csak szaporodnak, mindenhová „betolakodnak”, és mérgező hulladékaikkal pusztítják a szorgalmasan munkálkodókat. Végül is harc folyik. Az élet és a halál harca. Sajnos azt kell látnunk, hogy az egész világon elszaporodtak a munkálkodni nem akaró, felelőtlen, a rosszindulatú daganatsejtekhez hasonló emberek, akik közül sokan vezető pozícióban vannak. Minden kétséget kizáróan ma nagy veszélyben van az emberiség! Ezért minden mű, ami a lényegre, az emberi személyek misztériumára figyelmeztet, ahogy Bakó Csongor műve is teszi, óriási jelentőségű.

Szent II. János Pál pápa külön apostoli levelet írt Salvifici Doloris. Az emberi szenvedés keresztény értelméről címmel, amit 1984. február 11-én tett közzé. Ebből is és az Egyház más dokumentumaiból is azt tudhatja meg örök időkre érvényesen az emberiség, hogy Krisztus által, Krisztusban tárulkozott/tárulkozik fel a szenvedés értelme, misztériuma azon a szinten, amit mi emberek az Igazság világából, Isten országából tudhatunk. Szent II. János Pál pápa ezen apostoli levele, más írásai, beszédei és az a tény, hogy pápai szolgálata alatt több boldogot és szentet avatott, mint több tíz pápa elődje együtt, csodálatosan harmonizál Bakó Csongor szándékával és mindazzal, amit a könyvében leírt. A boldogok és a szentek a Szentháromság Egy Isten közelében vannak, és amikor a szenvedő beteg, akár a leukémiában szenvedő éppen a szenvedése miatt megéli személy voltának lényegét, misztériumát, a legnagyobb csodát, a személyes teremtettségének bizonyosságát, teljességgel hiheti, hogy van az „ügyének”, személyes kérésének közvetítője.

Nem kétséges, hogy a személyes „ügyeink”, az üdvösségünk és kisebb-nagyobb közösségeink, akár a nemzetünk, sőt az emberiség sorsa, jövője azon múlik, hogy egyénileg és közösségileg hogyan viszonyulunk a misztériumhoz, a feltárt, megismert misztérium határaihoz és legfőképp a személy voltunk misztériumához. Önmagában az a tény, hogy mostanra, a 3. évezred kezdetére, amikor az emberiség ily nagy bajba jutott – döntően a tudomány „árulása” miatt –, csodálatos módon a tudomány világában ragyog fel a gyógyulás reménye és az a gyógyítói munka, amit el kell végeznünk. Akkor, amikor az elmúlt századokban az istenhittől elszakadt tudomány világában  hamis elméleteket igazságnak fogadtak el és hirdettek, vagyis amikor a tudomány világa az újkori bálványimádás világa, s ezáltal a „halálcivilizáció” kiszolgálója lett, három helyen is bizonyította a folytonos lét egyszeri kezdetét, vagyis bizonyosságot tett a misztériumvilág valóságáról. A viszonyulásunk a misztériumhoz, ami eldönti a sorsunkat, négyszintű reagálás: 1. Tudni kell magát a tényt. 2. Meg kell érteni. 3. Fogadni kell. 4. Válaszolni, cselekedni kell. Az biztos, hogy itt a „Hogyan?” és a „Miért?” kérdésekre nincs válasz. Sőt, fel sem lehet tenni azzal a szándékkal, hogy választ kapjunk rá. Ha mégis feltesszük, és ahelyett, hogy letérdelnénk és elrebegnénk Tamás szavait: „Én Uram, én Istenem”, elméleteket gyártunk, bálványimádókká válunk, s „elmúlunk örökre”. Míg körülöttünk minden élőlény törvényfüggő élő létező és ezért tökéletes, nekünk döntenünk kell. Önmagunkat és bálványisteneinket imádjuk és tőlük függünk, vagy Krisztusban, az Eucharisztiában lelki eledelünknek velünk maradt Krisztus által eljutunk az Atyához.  Antiochiai Szent Ignác – aki ugyan nem leukémiában halt meg, hanem vadállatok tépték szét valamikor Kr. u. 110 körül Rómában – szavai idekívánkoznak, mert a Bakó Csongor könyvében szereplő összes szent, összes boldog, összes tiszteletre méltó egyén és Isten szolgája a szenvedés elviselésére az erőt belőle merítette: az eucharisztikus Kenyér „a halhatatlanság orvossága, gyógyszer a halál ellen”.

Bakó Csongor könyvéből mindenki számára az a legfontosabb üzenet, hogy a személy voltunk misztériumát, a személyes teremtettségünket és a kapcsolatunkat a Szentháromság Egy Istennel, a leukémiás betegek szenvedésének misztériumát megélve valahogy úgy lássuk, ahogy József Attila Isten című versének utolsó versszakában írja: „Most már tudom őt mindenképpen, minden dolgában tetten értem. S tudom is, miért szeret engem – tetten értem az én szívemben.”